Ha azt hallod: „párbaj”, valószínűleg egy ködös hajnalt, két komoran néző úriembert és egy sípot képzelsz el, amelynek hangjára penge csillan. A mensur – a német nyelvterület sajátos diákpárbaj-hagyománya – ezzel szemben sokkal kevésbé filmbe illő, viszont annál rituálisabb: két egyetemista áll egymással szemben fix távolságban, se lépés, se hátrálás, csak a kar dolgozik. Modern páncélzat, begyakorolt ütések, feszes szabályok, és egy csomó latin, német meg hagyományőrző kifejezés, amitől a kívülálló úgy érzi magát, mintha egy időkapun át csöppent volna a campusra.
Diákegyletek, színek és identitás
A mensur a német nyelvterület történelmi diákegyleteinek (Studentenverbindungen) világához kötődik. Ezek az egyesületek – különféle értékrenddel és hagyománnyal – saját színekkel (Couleur) és sapkákkal jelennek meg, és sokszor évszázados múltat őriznek. A mensur ebben a közegben nem egyszerű sportág: identitásformáló szertartás, ahol a résztvevők – a Paukanten – fegyelmet, hidegvért és bajtársiasságot tanulnak. Aki együtt edz és „áll” egy mensurt, az a csoporton belül különleges státuszt kap; nem véletlen a testvéries megszólítás: Paukbruder.
Nem párbaj a klasszikus értelemben
A mindennapi szóhasználatban párbajként emlegetjük, valójában a mensur nem holmi sértett becsület rendezése a stadionon kívüli sarkon. Inkább rítus, amelynek célja nem az ellenfél „legyőzése”, hanem a saját bátorság és fegyelem demonstrálása. A két résztvevő előre meghatározott távolságban áll, a lépés tiltott, a mozgás minimális. A vágások és védések koreográfiája olyan szigorú, mint egy barokk táncé: vannak engedélyezett pengemozdulatok, tiltott gesztusok, meghatározott tempók. A lelkiállapot legalább olyan fontos, mint a technika. Rövid, feszes menetekben („Gänge”) zajlik, köztük röpke szünetekkel – a cél nem az ellenfél összezúzása, hanem a rezzenéstelen helytállás.
Pengék, amelyek történeteket mesélnek
A fegyver neve gyűjtőszóval Schläger, és két ikonikus változata van. A Korbschläger kosárszerű kézvédővel érkezik, és hagyományosan északibb régiókhoz kapcsolják. A Glockenschläger – harangformájú kézvédővel – délebbre honos. A penge éles, de a test többi része alaposan védett: acél szemüveg-szerű arcvédelem, torok- és nyakpajzs, vastag karvédők, váll- és mellkasprotektorok. Ha a 19. században a férfias „Schmiss”, a jellegzetes arcon futó sebhely státuszszimbólum volt, ma a védőfelszerelések és a szakszerű orvosi jelenlét miatt a látványos hegek már korántsem a „kötelező élmény” részei.
Különös tiltások és kötöttségek
A mensurban nincs szabad tánc – azaz nincs előre-hátra szökdécselés, nincs kardvívásból ismert lábmunkaparádé. A táv rögzített: a két felfegyverzett hallgató szó szerint „beáll” a saját helyére, és onnan dolgozik. A fej és a kar védőfelszerelése miatt a támadások döntő része a védtelenebb arc- és fejzónát célozza (ettől is a rituális, teszt-jelleg: bírod-e fejjel és lélekkel?). A kivitelezés szabályrendszere, a pengeút, a védekezés technikája nagy precizitást igényel – és folyamatos gyakorlást.
Edzés, ahol a metronóm az úr
A felkészülés a Paukboden nevű gyakorlóteremben zajlik. Itt a mozdulatok százszor, ezerszer ismétlődnek metronómszerű ritmusban. A cél az automatizmus: a kar véd, a szem fókuszál, a légzés fegyelmezett. Az edzést általában tapasztalt vívó („Fechtmeister”) irányítja, a technikai repertoár pedig messze túlmutat azon, amit egy laikus „hadonászásnak” látna. Miközben kívülről minimalista, belülről nagyon is komplex mozgásrendszer.
Hogyan lett rítusból tradíció?
A mensur gyökerei a 18–19. század egyetemvárosaiba nyúlnak vissza, amikor a diákok egymás közt rendeztek kardos összecsapásokat – akkoriban a személyes becsület védelme része volt a társas normáknak. Az idők során a „vadabb” párbajokból szabályozott szertartás lett: eltűntek a halálos kockázatok, megjelent a védőfelszerelés, az orvosi jelenlét, a rövid menetek rendszere. A 20. század politikai viharai hol háttérbe szorították, hol újra elővették a hagyományt; a második világháború és diktatúrák alatt több helyen tiltották az egyleteket, a háború utáni évtizedekben aztán – főleg Nyugat-Németországban és Ausztriában – intézményesült, szigorú szabályokkal keretezett, hagyományőrző gyakorlatként tért vissza.
Fáj-e? Veszélyes-e? És mi értelme van?
A rövid válasz: fájhat, de nem cél a sérülés. Orvos jelen van, a felszerelés modern, az eljárások protokollal biztosítottak. A résztvevők szeretik hangsúlyozni, hogy a mensur nem agresszió-levezetés, hanem önfegyelem-tréning. A kívülálló persze felteszi a kérdést: miért kell ehhez éles penge? A hagyományőrzők szerint épp az élesség adja meg a rítus súlyát: a kockázat tudata fegyelmet szül, a szabályok közé szorított helyzet pedig megmutatja, képes-e az ember a félelme fölött uralkodni. Olyasmi ez, mint a hegyi híd: stabil, mérnökileg biztonságos, mégis csak akkor lépsz rá nyugodt szívvel, ha hiszel a tartásában – és a saját lépteidben.
Kulturális lábjegyzet: a „Schmiss” mítosza
A jellegzetes arcseb, a Schmiss a 19. század végén és a 20. század elején egyfajta férfias dísznek számított bizonyos körökben: a viselője jelezte vele, hogy „kiállta a próbát”. A modern felszerelés mellett ennek kultusza megkopott, a mensur reputációja pedig elmozdult a „sebhely-fetisizmustól” a fegyelem és ritus irányába. Ma a résztvevők inkább a közösségi élményt, a karakterformáló aspektust és a hagyomány folytonosságát emelik ki.
Jog, etika, közvélemény
A mensur ma a német és osztrák campusélet marginális, de látható szelete. Jogi szempontból nem „vérre menő verekedés”, hanem szigorúan szabályozott, beleegyezésen alapuló, védőfelszereléssel űzött tevékenység. Morális viták persze vannak: kell-e egyetemen fegyveres rituálé, mit üzen ez a női-férfi szerepekről, a test fájdalmáról, a bátorság mibenlétéről? A diskurzusban a hagyományőrzés és az egyenlőség-, illetve bántalmazás-ellenes nézetek keresik a közös nevezőt. Ami biztos: a mensur már régen nem az, ami a századfordulón volt; sokkal inkább formalizált, nem nyilvános, saját belső etikával bíró gyakorlat.
Sportszerűség: fókusz, reflex, hidegvér
Ha lecsupaszítjuk a folklórt, a mensur nagyon is „sportos” készségeket fejleszt: szem-kéz koordináció, reakcióidő, taktikai fegyelem, légzéskontroll, stresszkezelés. A fix lábhelyzet miatt a felsőtest finom gyroszkóp-munkát végez, a védések pedig igénylik a milliméterpontos karvezetést. A szemüveg mögött nem a hősiesség póza, hanem a koncentráció szúró-fénye látszik.
Mini-lexikon, hogy ne vessz el a szakkifejezésekben
Mensur – a rituális diákpárbaj maga
Schläger – a használt penge (Korbschläger/Glockenschläger változatokkal)
Paukboden – gyakorlóterem; itt zajlik a technikai felkészülés
Paukant – a küzdelem résztvevője
Paukbruder – „párbajtestvér”, akivel együtt vívsz vagy edzel
Couleur – az adott egylet színei, jelvényei
Schmiss – jellegzetes arcseb, történelmi státuszszimbólum
Gänge – rövid menetek, amelyekből a küzdelem felépül
Mit kezdjünk vele ma?
Lehet a mensurt egzotikus, szigorú és kissé anakronisztikus tradíciónak látni – és ebben van igazság. Lehet rá úgy is tekinteni, mint kézzelfogható példára arra, hogy a közösségek néha rítusokban fogalmazzák meg értékeiket: fegyelem, önuralom, egymásért vállalt felelősség. Hogy ez kinek szimpatikus és kinek idegen, az ízlés, érzékenység és világnézet kérdése. Abban viszont a legtöbben megegyezhetünk, hogy a hagyományok akkor maradnak életképesek, ha képesek alkalmazkodni a jelenhez: biztonság, beleegyezés, nyitott párbeszéd.
A mensur tehát nem időutazás karddal, sokkal inkább laboratórium – régi formában vizsgáztatja a nagyon is modern tulajdonságokat: koncentrációt, határtartást, fair-playt. És ha a kampusz éjszakájában egyszer meghallod a gyakorlóteremből kiszűrődő metronóm pöccenését, gondolj arra, hogy egy ősi kérdésre keresik bent a választ: mit jelent nyugodtnak maradni, amikor a penge villan – kívül és belül egyaránt?
borítókép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Academic_fencing#/media/File:M%C3%BChlberg_-_S%C3%A4belmensur.jpg